Tünedező alkonyvilágnál
Olvasgatom a levelet…
Tatjána sír, sirat egy titkot,
Egy vágyat, amely elveszett.
Úgy fáj nekem az, amit ő ír,
Könnye az én szivemre hull…
…és mégis, mégis levelének
Ujjongok mondhatatlanul…
Kis levelét kibontom százszor…
Tatjána sír, gúnytól remeg…
Oh, kinyílott szűz leány-álom,
Mennyivel tartozom neked!…
Tatjána sír… Van még Tatjána,
Rajongó lelkű, hófehér,
Aki szeret félőn, titokban,
Ki szeret – a szerelemért…
Tatjána sír. Siratja titkát,
Egy álmot, amely elveszett,
Egy titkot, melyet most vallott be
S melyet már régen érezek!…
Közel voltam a kárhozathoz,
Mely felé asszony-kéz dobott –
Az ő aggódó lelke volt tán,
Amely a szirten átfogott…
Én nem tudom, rózsás az arca,
Vagy halvány, sápadt, vértelen.
Csak azt tudom, hogy lelke tiszta,
Szivében dal van s szerelem…
Én Tatjánám, ne félj a gúnytól,
Ne sirasd azt a levelet:
Megmentetted az én hitetlen,
Veszendő, bűnös lelkemet!…
1899. augusztus 30.